Negyvenévesen sem áll le: megvan a 17. klubja a magyar futball nagy vándorának, aki Finnországból adott interjút a Mandinernek

Először is azt kellene megfejtenünk, hányadik osztályban játszik. A magyar sajtó arról írt, a finn harmadosztályba igazolt, de a Transfermarkt szerint a csapata, a Kajaanin Haka ötödosztályú – a klub hivatalos honlapján pedig a Google Fordító segítségével sem tudunk eligazodni.
Két évvel ezelőtt még negyedosztály volt, majd megszüntették az U23-as bajnokságot, abból lett a másodosztály, és mindegyiket lejjebb tolták eggyel. Úgyhogy elvileg ötödosztály, de mérget nem vennék rá… Itt még területi alapon versengünk, mi az északi régióban.

Hogyan került Kajaani városába?
Görögországban véget ért május elején az idény, úgyhogy keresgéltem, hova tudnék elmenni. Megnéztem, hol kezdődnek most a bajnokságok, így lyukadtam ki Finnországban. Egy ismerősöm ismerte az elnököt, mondta, hogy nézzük meg, én meg örültem a lehetőségnek. Máshol csak mostanában kezdődnek az alapozások, én meg szerettem volna focizni, az első fordulóban már játszottam is. 

Együttese honlapján azt írták: szinte csodával határos módon sikerült leigazolni egy rendkívüli pályafutással rendelkező játékost. Érezte, hogy ennyire örültek az érkezésének?
Ezt én is csak a napokban olvastam, de érezhető volt, hogy a karrierem alapján van egyfajta elvárás felém: például, hogy a pályán mit tudok nyújtani. Ez egy negyvenezres kisváros, a környékről is a mi utánpótlásunkba járnak a gyerekek, fontos szerepet tölt be a klub a térségben. Az is a fő filozófia, hogy a helyi fiatalok kapjanak itt lehetőséget. Az elnök úgy gondolta, emellett egy kis rutinra is szükség lehet, és én a karrierutammal hozzá tudok tenni a klub épüléséhez. Persze mit sem érne mindez, ha a pályán nem teljesítenék. De ha jól játszom, akkor el is hiszik nekem, amit mondok. Az edző kikéri a véleményemet is, például amikor kapust kellett igazolnunk, mert ketten megsérültek, megkérdezte, tudok-e valakit.

Tudott?
Igen, egy spanyolt, le is igazoltuk. Így legalább van kivel spanyolul beszélnem, mert a portugál csapattársam már unja a spanyolt. Egyébként már a helyi közösségben is otthonosan mozgok: ismerem a gyerekek szüleit, ők is tudják, ki vagyok, nemcsak úgy ismernek, mint az első csapat futballistája. Járok létesítményavatásra, szponzori találkozókra, egyéni képzésekre, most is az U12-es csapatból volt velünk hat-hét játékos. Részese vagyok a helyi közösségnek.

Ez azt jelenti, hogy készül az edzői pályára is?
Aljas módon van egyfajta önzés is a dologban, de igen, tanulni akarom ezeket a szerepköröket. 

A mostani edzőm fiatalabb, mint én, úgyhogy megkérdezi, hogyan látom a dolgokat, de a döntés az övé hála istennek. Nem akarok én még az edző fejével gondolkodni, mert akkor nem a saját feladatomra koncentrálnék, nekem pedig a pályán kell hatással lennem a mellettem játszókra.

Ha jól számolom, ez a tizenkettedik ország, ahol profiként játszik. Szerepelt már Dániában is, de talán most van a leghidegebb helyen?
Egyértelműen! Ha Finnországban a telet is át kellene élnem… Május közepén hatalmas hó esett, a buborékban kellett edzenünk. Amúgy nagyon élveztem: kint a hó, bent a hatalmas, szép pálya, tetszik ez a miliő. Nyáron éjszaka is világos van, mindent a fejemre teszek, hogy aludni tudjak, miközben májusban még hógolyózni lehetett. Ezek új élmények, még az én világomban sem megszokottak. Ingyen járunk az uszodába és a konditerembe, ismernek ebben-abban a boltban. Van a városnak még egy csapata, a nagy riválisunk, telt ház volt az egymás elleni meccsünkön, ezerkétszáz ember jött össze. Családias a hangulat, mint Pamplonában is volt – persze az Osasuna azért egy más történet.

Beszél mindenki angolul vagy tanulgatja a finn nyelvet?
Nem vagyok rákényszerítve, meg hát nem is öt évre tervezek. Mandarinul sem tudok, pedig voltam Hongkongban három évet, nem vagyok annyira szorgalmas. Meg hát ismernek: nálam aztán nem lehet tudni, mit hoz a következő hónap. Meg is kaptam évekkel ezelőtt a Honvéd-szurkolóktól, hogy csak milyen rövid időre jöttem haza. De én azzal foglalkozom, hogy amikor elmegyek, hiányozzak, mert akkor jó irányba toltam a szekeret. Ha partiznak, miután elmentem, akkor valamit rosszul csináltam. 

Értem, hogy miért mondják, de én most azért vagyok itt, mert ez a terv összejött. Lehet, hogy holnap már máshol leszek.

Azért már mégiscsak negyven éves. Érzi valamiben a kort?
Lassabban regenerálódok, ennyit érzek. 

Még mindig jó futballisták. Ők lenyomtak több száz meccset ugyanabban a csapatban, én meg itt-ott játszottam hatszázat. Nekem sincs sérülésem, egyrészt mert szerencsés vagyok, másrészt tettem is érte, ezért nem kellett harmincévesen már azon gondolkoznom, hogy melyik íróasztal mögé üljek be. Szeretek futballozni, nem is akarom abbahagyni, mert akkor kevesebbet fogok mozogni, esetleg elhízok. Amikor egy új országba megyek, meg szoktam kérdezni, hány évesnek nézek ki, és mindig pozitív a válasz. Főleg, amikor meglátnak focizni. Manapság persze nem a negyvenéves játékosok illenek be egy csapat profiljába, nem azt nézik, melyik negyvenes igazolható szabadon, de nekem csak egy-kettőt kell edzenem az aktuális csapattal, és már nem is a koromról beszélnek. 

Tényleg minden nyáron hívja a kispestieket, hogy edzésre jelentkezzen?
Mindig! Szerintem valójában most is így fogok tenni. Csak általában nem kérnek belőlem. Annak idején sokan nem értették, miért igazoltam el két hónap után, de ők nem látták az egész folyamatot. Az utolsó edzőmnél például csere voltam, egy évvel később meg a Libertadores-kupában játszottam…

Más magyar csapat szóba sem jöhet?
Volt olyan időszak, hogy riválishoz is mentem volna, mert a Honvédot hiába kerestem, a bizonyítási vágy pedig felerősödött: a világon mindenhol örülnek nekem, úgyhogy otthon is megmutatnám, negyvenévesen mi a helyzet velem. 

Hány métert fut?
Amikor legutóbb mérték, tizenkét kilométert. De én mindig ahhoz viszonyítok, hogy az adott mérkőzésen milyen a pálya, az ellenfél, a játék. A lényeg, hogy szeretek mindig a három legtöbbet futó játékos között lenni, és ez így is szokott lenni. Már öt éve is mondták, hogy nem futok annyit, de nem látják a számokat. Villámléptű sosem voltam, ami nyilván a korral sem erősödik, de azt meg nem lehet számokkal mérni, ahogy fejben látom a különböző játékhelyzeteket.

A Kajaanin Haka már pályafutása tizenhetedik klubja. Figyelemmel követi az előző tizenhatot?
Képtelenség. Egyszer-egyszer az interneten elém jön egy hír egy-egy korábbi csapattársról, de a nagy részük már visszavonult vagy éppen afelé tart, azok is, akik sokkal fiatalabbak nálam, vagy már edző lett belőlük. De nem akarok nosztalgiázni sem, mert hirtelen nyugdíjas szerepkörben találnám magamat. Azzal foglalkozok, hogy éppen, ahol vagyok, jó legyek, hozzátegyek a történetükhöz, aztán készülök a következő állomásra. Még nem levezető üzemmódban vagyok. Nem tudnám megmondani, mikor, hol, melyik bajnokságban játszottam, resetelek, újraindítok rögtön. De tudom jól, hogy amikor vége lesz a dalnak, lesz lehetőségem emlékezni mindenre. Most még szeretem élni a futballista életet, amikor minden hétvégén ítéletet mondanak felettünk. 

Meddig látja még magát labdarúgóként?
Régebben azt mondtam, hogy a harmincnyolc szép, a negyven kerek, de a Honvédban már harminckét évesen is megkaptam, hogy vissza kellene vonulnom. Nem tervezgetek, még mindig sokan keresnek, úgyhogy ki kell majd találnom, melyik ország melyik ligájában folytassam. A fizikai mutatóim rendben vannak, minden új helyen új zsűrit kapok. Ha valakinek nem hinném el, hogy egészséges vagyok, akkor megnézetem magam egy másik ország másik szívsebészével. 

Többször is említette, hogy mit mondanak Vadócz Krisztiánról, a pályafutásáról. Honnan a visszacsatolás? Olvas például kommenteket?
Néztem most is, amikor arról szóltak a hírek, hogy titokban eligazoltam Finnországba. Nem titkoltam én semmit, csak nem kérdezte senki, magamtól meg nem vertem nagydobra. Szeretem olvasgatni a kommenteket, mert vannak nagyon viccesek. 

A drukkerek alakítják a labdarúgást, úgyhogy én a mai napig nézegetem a Honvéd mindkét szurkolói oldalát is. Érdekel, mi van velük, mit gondolnak. De nemcsak a Honvédét, a válogatott szurkolóira is kíváncsi vagyok. Két éve voltam egy teremtornán Fehérváron, ott is nagyon jólesett beszélgetni az emberekkel. Nehéz valakinek magát kívülről látnia, de a sok beszélgetésből le tudom szűrni, mi a helyzet. Szeretem a jó humorú megnyilvánulásokat. De a másik oldalról: én is nyilatkozhatnék most igennel vagy nemmel, akkor nem sokan foglalkoznának velem, de örülök, hogy szép, új kalandokról mesélhetek az embereknek.

Pedig manapság veszélyes hozzászólásokat olvasgatni, annyi a gyűlölködés…
Érdekes, az összes uruguayi csapattársam is azt mondta, hogy otthon szidják őket, mint a bokrot, hogy nem elég jók, gyengék, aztán elmennek külföldre, és ott csak szépet és jót kapnak. Úgyhogy ez nem magyar sajátosság. De én értem azt is, hogy ha valaki nem egy barcelonai, hanem egyszerűbb életet él, akkor mindig elégedetlen, és ez megnyilvánul a kommentjeiben is. 

Még a benzinkúton is van szauna. Itt is nyaral mindenki évente kétszer, de az életük messze nem idegőrlő. 

Mit szól ahhoz a folyamathoz, hogy manapság már nemcsak annak örülünk nagyon, ha egy topbajnokság középcsapatában szerepel magyar labdarúgó, hanem a Liverpoolban ott van például lassan három is…
Óriási dolog! Nagyon jó, hogy Szoboszlai Dominik miatt bizonyos kapuk megnyíltak a magyar labdarúgók előtt. Én is ki akartam menni fiatalon minél előbb külföldre, még akkor is, ha ez tűnik a nehezebb útnak. Mondjuk most már könnyebb kiigazolni. Nagyon fontos a tizenhét és huszonkét év közötti kor. Szoboszlai példája is remekül mutatja: ha a játékos bekerül egy rendszerbe, mint például a Red Bull családéba, akkor mással nem kell foglalkoznia, csak a fejlődéssel – majdnem garancia arra, hogy tehetséggel el lehet jutni magas szintre. Kerkez Milos kicsit más utat járt be, de ő sem biztos, hogy otthoni termék, más tapasztalatokat gyűjtött. Ahogy én is. Szerintem ezekre a tapasztalatokra mindenkinek szüksége van. Persze lehet az én szavaimat is fenntartásokkal kezelni, de mivel még nem tartozunk a labdarúgás elitjébe, én továbbra is úgy tartom, meg kell mérettetnie magát a fiatalnak külföldön. 

Szerintem akkor jó a magyar labdarúgás, ha kifelé tudunk eladni játékosokat.

Viszont most sokan attól félnek: a Magyar Labdarúgó-szövetség új szabálya – hogy öt magyar labdarúgónak a pályán kell lennie az NB I-es csapatokban a félmilliárd forintos támogatáshoz – megnöveli a magyar játékosok árát, fizetését és ezzel csökkenti a külföldre igazolási kedvet.
Amióta Csányi Sándor az elnök, sok jó dolog történt a magyar futballban, elég komoly felzárkóztatási programba kezdett bele, amiből rengeteget profitált a magyar labdarúgás. 

Nem egyszerű jó szabályokat hozni a futballban, és rengeteg pénzt kell beletenni, az biztos. Így épülhetett otthon sok szép stadion és akadémia, most minden a játékosok rendelkezésére áll. De nem panaszkodom: szerintem nekünk is megvolt mindenünk. Én még Kispesten a Téglaégető pályán edzettem, nem mérték négyen a teljesítményemet, de megvolt az előnye is: játszottam idősebb játékosokkal, nem mindig ugyanabban a környezetben voltam. Visszatérve a szabályra: az látszik, hogy legalább rendszerszinten gondolkoznak valamiben. Közben a játékosok fejében is el kellene érni azt, hogy minden nap fejlődni akarjanak. Ha ballal nem megy most, akkor menjen egy év múlva.

A végére térjünk vissza kicsit az edzői pályára: klubedzőként vagy szövetségi kapitányként látja magát? Külföldön vagy itthon?
 

Az már régen rossz, ha több telefonhívást kapok, hogy menjek edzőnek, ne pedig játékosnak. Szerencse, hogy most már kezdenek visszafordulni az arányok. Amikor Uruguayból eljöttem, azt mondták, maradjak játékos-edzőnek, de Hongkongban is kérdezték már, hogy vannak-e papírjaim. Nyilván majd úgy kellene kezdenem, hogy egy második csapatnál bemelegedek néhány évig – ezt is inkább külföldön képzelem el. A Honvédnál sajnos nem raktak elém olyan ötéves tervet, hogy gyere játszani három évet, aztán legyél a B csapat edzője, majd később vezetőedző. Persze nem is nyugodtak ott most a körülmények, még keresi az útját a klub, nincs folytonosság. Nem akarom erre kihegyezni, nem is ez jár állandóan a fejemben, de egyszer lehet, összehívok egy szurkolói ankétot Kispesten, hogy beszélgessünk erről szabadon. Én honvédos vagyok, akkor is az lennék, ha mondjuk Újpesten játszanék.